8–9 éves koromban találkoztam először az informatikával, amikor Bécsből szereztünk egy Commodore 64-et. Kezdetben még nem volt semmilyen játékom hozzá, így egyből a hozzá kapott német nyelvű BASIC könyvet kezdtem el olvasgatni, amit később antikváriumból beszerzett további darabok követtek. Már az első kódsorok bepötyögése után ámulatba ejtett, hogy létezik a nyelv, és nem is olyan bonyolult, amivel kommunikálhatok a géppel, és azt csinálja, amit én szeretnék (na persze, akkor még ezt hittem).

Jó pár év eltelt még az otthoni BASIC használattal és az iskolai informatika órán Plus/4-en történő rajzolgatással, amikor is beújítottunk egy x386-os, 21 megahertzes PC-t, ami kibővítette a lehetőségeket és egyenes út volt a Pascal felé. Ilyenkor már írtam saját zenelejátszót, nyilvántartó programokat és egyszerűbb játékokat, gimis koromra pedig programozási versenyek lelkes résztvevője lettem akkori tanáraim felkarolásának köszönhetően. Az operációs rendszerek fejlődésével Pascal-ról Delphire váltottam, amivel jó ideig elvoltam és egész pofás programokat összeraktam tabulatúra szerkesztőtől kezdve a saját hírolvasóig. Amikor kezdett elterjedni az internet, még csak külön szakkör keretében tudtunk böngészni és floppy lemezeken vittem haza a lementett tutorialokat és diskmagokat, nem volt olyan egyszerű, mint manapság.

Gimis éveim vége felé megalapítottuk saját kis amatőr rockbandánkat és adta magát a lehetőség, hogy összedobjak egy honlapot magunknak. Ez annyira jól sikerült (akkori szemmel nézve), hogy nem sokkal utána meg is kerestek és 17 évesen megcsináltam az első rendelésre gyártott oldalamat. A sikerélmény és a visszajelzések arra ösztönöztek, hogy ezen az úton érdemes maradnom és elindult a folyamat. Az egyetem nehézkes éveiben már tényleg hasznos elméleti tudásra tettem szert és mélyebben kezdtem átlátni a dolgokat, de makacs módon engem csak a webes része érdekelt igazán, amire nem igazán fektettek hangsúlyt (mára ez azért változott szerencsére bennem és az oktatást illetően is). Önszorgalomból eljutottam egy már elfogadható szintre, és a szerencsének köszönhetően ennek megfelelő munkahelyre is sikerült akadnom, így a hobbiból szakma lett, amit azóta is élvezettel űzök.

Számomra a programozás a problémamegoldást és az alkotás örömét jelenti. Amikor a nulláról indulva nekikezdek valaminek, majd órákkal, napokkal később kezd kialakulni a kép és a végén összeáll egy egésszé. Hátradőlök és percekig az elégedettség tölt el, de egyből jönnek az ötletek, hogy mit lehetne még szebbé és jobbá tenni. Minél többet tanulok és minél többet tudok, annál jobban tisztában vagyok vele, hogy igazából semmit nem tudok még, de ez egy véget nem érő folyamat, ami nem kényszer, hanem kihívás. Persze, tagadhatatlan, hogy kell hozzá egyfajta perverzió, hogy az ember pár sornyi kódban lássa a szépséget és adott esetben az eleganciát vagy ötletességet de ez szerintem minden szakmánál így van.