Hola,

Egy egész könyvnyi írott anyaggal tudnék szolgálni arról, hogy hogyan jutottam el – bőséges 15+ év alatt – oda, ahol most tartok. Viszont úgy döntöttem inkább csak kiemelek egy nagyon fontos momentumot a „karrieremből”, amely minden kétséget kizáróan a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Öveket becsatolni, időutazás indul.

Az első egyetemi évek esetünkben is leginkább a fék néküli házibulikról, és a tobzódásról szóltak. Mivel ezek a házibulik rendszeressé váltak, szükség volt rá, hogy legyen egy (online) platform, ahol ezeket meg tudjuk szervezni. Viccesen hangzik ugye?! Miért nem hoztunk létre egy Facebook eseményt, egy Messenger csoportot?! Elmondom.

2004-ről beszélünk, a wiw – nem elírás, ekkoriban wiw volt a neve – még éppen csak, Facebook pedig csak Mark kollégiumi szobájában (!!) létezett. Volt a társaságban egy srác, aki már korábban is programozott és készített egy ultra-gagyi weboldalt, ahol meg tudta osztani a következő buli időpontját és helyszínét. Statikusan. És ennyi. Mindig is volt némi érzékem a design-hoz – eredetileg rajz művészeti területen szerettem volna továbbmenni – és látva ezt a rémes site-ot beindult a fantáziám. Többször beszéltünk, hogy mihez lehetne kezdeni ezzel, kísérleteztünk, jöttek a jobbnál jobb ötletek, legyen bejelentkezés, legyenek fotók, legyenek hozzászólások, legyen fórum, legyen chat, legyenek értesítések, legyen adaptív a design stb… Utóbbi különösen vicces, hiszen ekkor még senkinél nem volt okostelefon, tablet, ez pusztán azért készült, hogy egyformán használható legyen az oldal 800x600 (!!) és 1024x768-as monitoron is. Akkor azt sem tudtuk, hogy ez adaptív design, hogy egyáltalán létezik ilyen fogalom, csak egyszerűen természetesnek tűnt így csinálni.

Én eleinte csak rajzoltam, terveztem, HTML-t majd később CSS-t írtam, de magával ragadott az alkotásnak ez a formája, az hogy funkcionalitást is képes legyek tenni az arculat alá, így lassan belefolytam a PHP, SQL és Javascript alapokba is. A weboldal folyamatosan fejlődött és vele együtt fejlődtem én is, mi is. Minden évben új és újabb verziókat adtunk ki belőle bővített funkcionalitással. Néhány év és 3-4 verzió után a fentebb felsorolt funkciók mindegyike elkészült. Igaz ez örökké egy zárt rendszer és zárt közösség maradt, de eljutottunk oda, hogy a fórumokon több tízezer hozzászólás, napi 50-100 új bejegyzés jött létre. Közel 100 házibulit szerveztek meg itt a tagok, rengeteg fotóalbumot és képet töltöttek fel. Akkor ez volt a mi Facebookunk, ez volt az amire reggel elsőként ránéztél, majd este lefekvés előtt még bejelentkeztél remélve, hogy van valami új, érdekes tartalom.

Hozott e nekünk bármilyen jellegű hasznot ez az oldal? Nem, soha.
Természetesen a közösségi oldalak és az egyetem utáni széthúzás megölte az egészet, de azt a pár évet, a rengeteg megszerzett tudást, élményt és motivációt senki nem tudja elvenni tőlünk.

Mára minden szempontból nevetséges az egész. Leginkább technikailag, de ne felejtsük el, hogy ekkoriban nem volt stackoverflow, nem adtak ki minden héten egy-egy világmegváltó javascript framework-öt, nem volt git (!!!). Olyan dolgokat csináltunk, amiért ma azonnal máglyára küldenék programozókat, mégis ez a „project” tette a legtöbbet azért, hogy ma, egy random őszi napon, a középkori inkvizíció által is megirigyelt 2020-as évben az amerikai dynata nevű közvéleménykutató cég informatikai részlegén vezetek egy 7-8 fős front-endes csapatot a napfényes Debrecenben.

Hogyan motiválhat ez a rakás szerencsétlenség engem a mai napig? Nagyon egyszerű a válasz: ez a project ébresztett rá arra, hogy nem a cél, hanem az addig vezető út okozza a legnagyobb örömöt és sikerélményt, ez a project szerettette meg velem az alkotás ezen formáját, a programozást. Ez jusson eszetekbe, mikor legközelebb leültök egy új WordPress-t leuraló CMS-t írni. Nem az számít hogy sikerül e, hanem hogy mennyi mindent meg lehet tanulni amíg belátod, hogy nem fog sikerülni. :)

Hajrá.

Fun fact: jelenleg is együtt dolgozom azzal, aki a fenti project alapköveit a helyére gördítette.