Hogyan kezdtem programozniTörténetek programozóktól

Szántai Károly története

2015. április 24.
Már nem emlékszem, hogy pontosan milyen indíttatásból, de valamikor a 80-as évek közepén, általános iskolásként, beiratkoztam a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság mikroklubjába. A klub Báthori utcai számítógéptermében Primo és HT-1080Z típusú számítógépek voltak, fekete-fehér Videoton vagy Junoszty tévékre csatlakoztatva.

Az első, „írj be két számot, és megmondom az összegüket” jellegű Basic programok mellett, nagyon izgatott a számítógéppel kirajzoltatható grafika. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor a képernyőn megjelent az első olyan vízszintes fehér vonal, amit én rajzoltattam a géppel. Ezen fellelkesülve, a következő foglalkozáson már Vasarely egyik vonalakból álló, perspektivikus alkotását próbáltam leprogramozni. Az érdekes persze az volt, hogy otthon nem volt számítógépem, így kénytelen voltam fejben és papíron megtervezni, majd kézzel leírni a programot, hogy azután a klubban, egy gép elé leülve már csak be kelljen pötyögnöm. A pötyögést meggyorsítandó, otthon egy fémből készült desszertes doboz tetejére papírra rajzolt billentyűzetet ragasztottam, és azon gyakoroltam a gépírást.

Akkoriban indult el a TV-Basic nevű távoktatás is. Természetesen én is lelkesen néztem a tévéadásokat, és forgattam a TV-Basic tankönyvet, ami tulajdonképpen az első programozási szakkönyvem volt. Sajnos negatív emlék, hogy a vizsgám végül nem sikerült.

Az első otthoni számítógépem egy Commodore VIC-20 volt, amihez viszont kezdetben nem volt semmilyen háttértárolóm. Ez tulajdonképpen jó is volt, hiszen nem egy sima játékgépnek használtam, hanem programoztam rajta. Persze nem állítom, hogy kényelmes volt minden programomat újra és újra beírnom, de a mikroklubban ezt már megszoktam. A gép német nyelvű kézikönyvéből ugyan nem sokat értettem, de a mintaprogramok alapján végül csak kisilabizáltam, hogy mit tudok kihozni a gépből. Tulajdonképpen innentől kezdve természetes dolog számomra az autodidakta tanulás.

Később a VIC-20-at lecseréltük egy Commodore 64-re. Ezzel kapcsolatban talán a legfontosabb programozási élményem, amikor a nyári iskolai szünetben, a Balatonon nagyapámmal egy igazi játékprogramot fejlesztettünk. Nagyapámnak ugyan semmi köze sem volt a számítástechnikához, de valahogy megérezte, hogy a jövő erre fog épülni. Ültünk a teraszon, és lelkesen rajzolgattuk egy kockás papírra azokat a sprite-okat, amiket aztán átültettem a gépre. Hihetetlen, amikor az általad megálmodott világ megelevenedik a képernyőn.

Szintén nyáron a Balatonon történt, amikor az unokatesómmal és a szomszéd srácokkal kitaláltuk, hogy Forma-1-est játszunk, bringákkal. Kijelöltük, hogy a falu mely utcái alkotják majd a körpályát. A köridőket simán mérhettük volna egy stopperórával is, de rájöttünk, hogy a benzinfogyasztást és a tankolást is szeretnénk eljátszani. Valahogy rögtön adódott, hogy gyorsan készítsek erre a „problémára” egy programot, ami méri a versenyzők köridejét, modellezi a bringákban lévő virtuális benzin mennyiségét, fogyását, illetve a tankolás során betöltött benzin mennyiségét. Pikk-pakk elkészült a program, amit a nyaraló szobájában ülő versenybíró úgy kezelt, hogy az utcáról bekiabáltunk neki, hogy melyik rajtszámú versenyző haladt éppen át a célvonalon, vagy ki az, aki bejött a boxutcába és tankol. Nagyon jót játszottunk, és ami talán a legfontosabb, hogy összekapcsoltuk a valódi világban zajló játékunkat a virtuális világgal. Kívánom, hogy a mostani gyerekeknek is legyenek ilyen élményei, és ne zuhanjanak bele véglegesen az általuk, vagy mások által létrehozott virtuális világba.
Szántai Károly Web és UX akadálymentességi szakértőAkadálymentesweb.hu
Like ikon
2 ember kedveli
Facebook ikon Twitter ikon Google+ ikon
Másik sztorit kérek Írd le a saját sztorid!